„A szerelem az egyetlen olyan dolog, ami akkora fájdalmat
okozhat nekünk, hogy aztán félünk újra szeretni”
Az első és talán legigazabb ,sőt talán a legfontosabb dogok
egyike az életben, a szeretett személy elé állni és megmondani hogy mit is
érzünk irányába, az az igazi tett ami elismerésre ad okot, és nem szabad előre gondolkodni hogy mi is lesz
a válasz, hanem csak hagyni sodródni az eseményeket. És ha nagyon nagy
szerencse vesz minket pártfogásba, talán meghallgatásra találnak szavaink, boldogan
élünk egy darabig egymás féltő ölelésében. Vagy tovább …
Ám több újabb kosár és elvesszük a bizodalmunkat magunkban
és mindenki másban, a gondolatainkba beleássa magát az a dolog, hogy úgyse fog
összejönni már megint, és nincs elég erőnk se felállni minden egyes hatalmas
pofon után, csak fekszünk a magunk ásta „úgyis elbújok a világ elől” lukunkba
és evvel elszalad mellettünk az élet és az sok esély a jóra, mert talán mikor
egyszer legkevésbé várjuk, megérint minket a múzsa. Pedig sajnos a bukás a mindennapibb,
a megszokottabb, és hiába vársz egy másik szembejövő lehetőségre, késik minden,
vagy csak nem a megfelelő helyen várakozunk, mert a sült galamb komplexus sem
mindig működik tökéletesen, az esetek túlnyomó részében pedig egyáltalán nem.
És mégis csak bízunk és hiszünk és bízunk és elszalad minden más lehetőség,
csak nem épp arra figyelünk. Pedig szét kellene nézni minden egyes alaklommal,
de nem, mert már megbízunk saját kis ítéleteinkben, és a nagyon nagy pofonoktól
vagy ha épp elüt egy arra járó autó, és nincs tovább eszmélünk a valóra, hogy
igen Én már láttam ezt előre és mégis arra mentem, holott tudtam hogy csakis
rosszabb történhet mint amiben jelenleg vagyok.
Nagyon nagy emberek mondták és hirdették hangos szóval,
hogy: „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem,…”,és addig - addig mondogatták
és írogatták, hogy valóra is vált és bár a szabadságért harcolva eleshetünk, de
nagyon, amiket vívunk, de ezen harcok nem csak másokkal hanem Önmagunkkal
szemben is alul maradhatunk, illetve ez a gyakrabban előforduló cselekmény. És
a nehezebb is. Igen. Talán. Vagy a harc hevébe megint nem magunkra és a
környezetünkre figyelünk és akkor megint lecsap Ránk a magánynak olyan hatalmas
nehezedő terhe hogy már nem bírjuk elviselni. De mielőtt a kútba ugranánk,
megpróbálni vajon van-e aki kihúz, mérlegeljünk kicsit. Nézzünk magunkba,
tegyünk fel pár egyszerű kérdést ugrás előtt, majd nézzünk kicsit hátra, még
pár kérdés, el lehet húzni a végtelenig, és NEM LE HANEM KI KELL UGRANI, na nem
holmi személy és teherszállító közlekedő jármű elé hanem az ÉLETBE.
Na jó, már megint könnyen magyarázok sok mindent, próbálok
okosnak látszani, de nem mindig megy nekem se hogy megmozduljak, kilépjek
magamból és önfeledten nem gondolva semmire nekivágni az ismeretlennek. Csak
menni amerre jónak tűnik, új barátok és új élmények fele amik várnak.
Olvastam valamit:”…jólesett kezének simogató hűvössége és az
egész lényéből áradó intelligencia, csak éppen abban nem voltam biztos szeretem
e.
Abban pedig még kevésbé, hogy egyáltalán létezik e a
valóságban szerelem?”
És elgondolkoztam, hogy lehet ebben is valami? Hogy két
idegen ember találkozik a véletlen és a sors különös kölcsönhatása
segítségével, és a kölcsönös egymás megismeréséből és társaságának hiányából
indul-e ez a folyamat, vagy rögtön elfogadják egymást abban a pillanatban, és
ez már a szerelem első látásra? És egyáltalán még mindig nem tudjuk létezik e?
Én mindenesetre hiszek benne. Mind a kettőben.
De vissza az eredeti kérdésre: Ha szerelem rögtön nem is, de
már az a tény hogy vele valahogy jobban eltudom magam is viselni és nagyon
hiányzik a társasága, ez még csak szeretet vagy a barátság? De mivel legnagyobb
szerelmünket is beavatjuk legkisebb és legtitkosabb vágyainkba, akár a legjobb
barátunkat, talán egy jó kérdés hogy akkor hogyhogy nem a legjobb barátba
vagyunk szerelmesek? És jön a válasz, hogy a legjobb ellenkező nemű barátok
közt nem lehet szerelemről beszélni, mert ha már testi vonzódás is van a
dologba, akkor már nem is lehet nagyon barátságról beszélni. Ha még ugyanazon
baráti társaságba is vannak akkor meg pláne nehezebben megoldható a dolog, azaz
szerelem vagy kölcsönös szimpátia nehezebben alakul ki. Pedig mennyivel
egyszerűbb lenne a dolog, hiszen előtte nem kell megjátszanom már magam, ismer rég óta, de egy párkapcsolat kezdeténél
azért jobb mérlegelni azt a lehetőséget is, hogy mi lesz hogyha végül is nem
azt kapjuk egymástól amit mind a ketten szeretnénk? Elveszthetünk egy nagyon
fontos embert ezáltal, akire barátként azért számíthattunk és sok mindent
megbeszélhettünk előtte, de most a nem érzem jól magam ha ő is ott tartózkodik
egy légtérbe velem. Nehéz döntés. De ha már többet akarunk mint barátságot, és
elutasít, ugyanez a helyzet, nem is kell kapcsolati szintre emelni a dolgokat.
Sajnos volt már benne részem, el is vesztettem valakit ez által, és pont ez
történt velünk amit leírtam.
A világ állandóan változik, de még mindig nem szívesen
vagyok – vagyunk egymás társaságába. Lehet jobb is ez így, az Idő majd eldönti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése