1999

1999 márcusa

Hasamon fekszem egy szép márciusi estén,

Körülöttem mindenki, akárcsak én, fél.

Repülőket látunk, az égen repülők szálnak,

Még ma este biztos minket is bombáznak.

És belerázkódik a föld is, ha leér a bomba,

Életek tűnnek, ablakok törnek, házak dőlnek romba.

Egymást húzzuk ha kell a hajánál fogva:

-Jöjj velem testvérem, és ha lehet, ne nézz hátra -

Így futunk sokáig, de minden erőnk véges,

Felettünk az ég is úgy tűnik, hogy véres.

Alacsony ház pincéjébe sokan pihenni térünk,

A többiek, ugye jól vannak! De csak reméljük.

Én is sírok, tiszta szívből, könnyeim potyognak,

Közeledtét érzem az utolsó kívánságnak.

Egyik kezembe cigarettavég, a másikban bögre,

Ez is elmúlik egyszer, és a háborúnak lesz még vége.

Vége lesz minden rossznak, igen, ha minden jól megy, 

De addig csak hinni kell, mert remény nélkül nem megy.

Már nem is tudom, mi  táplálja bennem a reményt,

Talán lesz még jobb is, ha láthatom az otthon melegét.

De mindezt akkor sem tudom magam mögött hagyni,

A bajtársakat, a múltat, túl nehéz feledni.

Van még egy dolog, amiről alig merek írni,

Én csak szeretnék úgy igazából, mint akkor,

Csak ha lehet tisztábban, tejes erőből,

Nem érdekel ki az, aki látja, csak újra sírni.