Van valami amit elvesztünk,és csak későn jut eszünkbe,hogy
milyen szép és jó az,csak amikor már elment. És harcolunk a szellemekkel,a
világgal, mindenkivel, csak azért hogy visszakaphassuk amink volt. Az kevésbé
jut eszünkbe,hogy talán mink rontottuk el,a mindennapos rutinok közbe alig van
időnk odafigyelni a másik és saját magunk igényeire,csak a folytonos rohanás az
állandó stresszelés,hogy holnap mi lesz velünk,megmarad-e a munkánk,az
egészségünk,a szokásos jómódunk,amihez hozzászoktunk,és tényleg nincs erőnk se
beszélgetni, se veszekedni se békülni,majd holnap … mert a most nem akarok
beszélni róla sokkal inkább elfogadott, és evvel együtt egyszerűbb is. De
belekerülünk evvel abba a körforgásba hogy majdnem mókuskerék, minden ugyanaz
és mégse, csak nem vesszük észre a jeleket, a szürkeség és megszokottság
átvette a helyét azon tegyünk valamit,mint amit egyébként szoktunk…
„Próbálok beszélgetni veled, de te fáradt vagy, aludjunk,
majd holnap beszélgetünk! Holnap viszont újabb feladatok vannak, újabb
munkanap, vacsorák, alszunk és másnap beszélgetünk. Ebből áll az életem: várom
azt a napot, amikor újra mellettem leszel, egészen addig, amíg bele nem
fáradok, és többé nem kérek semmit, teremtek magamnak egy világot, ahova
elbújhatok, amikor szükségem van rá: nem túlságosan távol, nehogy úgy tűnjön,
mintha független életem volna, de nem is túlságosan közel, nehogy úgy tűnjön,
mintha be akarnék törni a te univerzumodba.” P Coelho
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése