Vissza Veronikához ...

A huszonnégy éves Veronikának látszólag mindene megvan, de mégis úgy dönt: megöli magát. Bevesz egy maréknyi altatót, de nem egyszerre, hanem egyesével, hogy bármikor meggondolhassa magát, ha úgy alakul.
Egy idegklinikán tér magához, ahol orvosa közli vele: napjai vannak hátra csupán. És erről a pár napról szól a könyv.

Én abba a csapdába estem, hogy már az első oldalak után temettem a lányt. És ha innen nézem, akkor pozitív értelembe csalódtam, mert élve távozik a klinikáról. Azaz a távozás kicsit túlzó, mert megszökik.

De mennyire másképp viselkedik az ember, ha már nincs mit vesztenie, mivel meg vannak számlálva a napjai. Amikor nem érdekli ki mit mond, nincs az állandó mindenkinek megfelelés, azt tehet, amit akar. 

( Mivel nem tudja, hogy az orvosa csak kísérletezésből mondta neki, hogy halálán van.)

Megtalálja a szerelmet, megtalálja önmagát újra, meg is szereti magát az új tulajdonságaival együtt, amik mindig is ott voltak benne, csak nem merte előhívni magából, mert az állandó „mindenkinek megfelelni” felemésztette mindennapjait. Visszatér az elfelejtett, illetve magában elfojtott dogokhoz is,mint például a zene.

Újra zongorázik. Amikor kedve tartja. Magának. Még bezárva. De bizonyos fokig szabadon. BEZÁRVA, DE SZABADON.

De az életbe hosszú távon nem lehet ezt játszani, hogy ÉLJ ÚGY, MINTHA BÁRMELYIK NAP ÉLETED UTOLSÓ NAPJA LENNE. De meg kellene tanulnunk (tanulnom) örülni minden egyes napnak, mert lehet nem is világrengető dolgokat, de apró csodákat tartogatnak a napjaink.

Vagy csak tenni érte, hogy történjen valami. Egy kis boldogság minden nap. Mert lehet. És megérdemeljük. Még ha szürke is az ég felettünk. 

Merjünk önmagunk lenni, mindenki lehet lent és fent, szomorú és vidám hangulatokkal teletűzdelt kis életünkbe.

Még leszek … De most megyek tovább.