Veronika

Veronika meg akar hallni. Elolvasva.

Ismét egy könyv, amit még egy párszor el kell olvasnom, hogy megértsem. Illetve értem, és tetszik is minden mondanivalója, de ahhoz hogy mit adott Nekem, milyen érzések kavarogank bennem, korai lenne idehoznom.
Bár amilyen vagyok, már az első oldalak után temettem szegényt. Ha már öngyilkos akar lenni, és meg is teszi, az orvos is ezt hangoztatja neki, és hát a könyvnek is megtévesztő címe van. Aztán végül is a regény végére minden szép és jó lesz. Ha valakinek módja adódik rá, csak ajánlani tudom.
A gondolataim helyett (ami késik,nem múlik) pár idézet a könyvből:

"Mindannyian a saját világunkban élünk. De ha fölnézel a égboltra, láthatod, ahogy a csillagok, ezek a kis külön világok, együtt csodálatos csillagképeket, naprendszereket, galaxisokat alkotnak."

"Minden ember egyszeri és megismételhetetlen– a tulajdonságaival, az ösztöneivel, az örömeivel és a kalandjaival együtt."

"Bárcsak mindenki felismerné saját őrültségét, és együtt tudna élni vele! Talán rosszabb lenne tőle a világ? Nem! Ellenkezőleg: az emberek őszintébbek és boldogabbak lennének."

" - Bolond az, aki nem képes kifejteni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.
- Mindannyian éreztünk már ilyet.
- Így vagy úgy, mindannyian bolondok vagyunk."

"- Mi történt? – kérdezte Veronika.
- Semmi – válaszolta Eduard, és segített neki fölállni. – Illetve, azt hiszem, hogy csoda: kaptunk még egy napot.

Legalább minden újabb napot csodaként él meg. Hiszen valóban minden nap csoda, ha belegondolunk, mennyi minden történhet velünk törékeny kis életünkben."