Három nap és még ...

Valahol réges-régen, volt egy világ, telis-tele mesebeli lényekkel. Amikről csak kiskorunkban tudtunk. De vannak, élnek, tovább bennünk ezek a csodák. Csak mélyen magunkba kell nézni, és előhívni újra. Ha ki is gúnyolnak érte. Mert fognak. 

Együtt fázni téli éjszakán a gyufaárus kislánnyal, kiabálni teli torokból Hófehérkének, hogy ne egyen az almából, mert mérgezett. Jancsi és Juliskával bejárni az erdőt, kikerülve a mézeskalács házikót, illetve mégiscsak jobb ha bemegyünk velük, lakmározhatunk közösen. A gonosz boszorkával meg majd csak elbánunk, ha tele a hasunk. A mindent felfaló kisgömböc elől futni, nehogy a végén pórul járjunk.  És három nap egy esztendő ( na ezt meg lehetne szokni J). 

Így indult nagyon régen útjára belőlem is a mese, ami valahol félúton megragadt. De még él bennem ... Hozom majd egyszer, ha elindul újra ... Majd lökdösöm néha ... 

Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
S egy tavaszon én valakire vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy illatos mesét,
Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
Új mese volt ez s az árny csodasápadt.
Mindig szerettem árnyat és mesét.

Ady Endre