Sziasztok.
Elveszve, valahol mindig úton, út közbe, keresem az utat, keresem magam, a szavakat, amik elmaradtak tőlem mostanság. Lehet ennyi volt.
Nem köt le az írás. Más gondolatok járnak a fejembe. De van még napi feladat is.
Marad a magunkba dúdolás, a magunkba megbeszélni a dolgokat, és nem kibeszélni senkinek. Nem akarunk gödröt ásni és beletemetni a szavaink. Mert vannak még bennünk olyan szavak és mondatok, amik erőre várnak. És ki fognak jönni idővel. Barátkozunk a dolgokkal, és elfogadunk minden segítséget. Illetve ha tudnánk segítséget kérni, biztos találnánk is nem egy olyan embert akik segítene, már csak avval, hogy meghallgat.
De ezt általában csak akkor mondjuk ki, ha már nagyon is lent vagyunk, a magunk által okozott és létrehozott út, gödör vagy bármi más alján. Illetve már rohanunk lefelé. Valahova, ami nem a legjobb irány. Volt, amikor azt hittünk, minden rendbe lesz, az idő megoldja. Vagy így, vagy úgy. Vagy mi megyünk tönkre, és az is egyfajta részletmegoldás. Mert az egó vagy a bármi nem hagyja hogy belénk lássanak mások.
És ekkor jön csak a segítség kérés, mert amíg van kiút, meg akarjuk találni. De egyedül nem megy. Ezért nehéz ez, mert evvel eláruljuk, hogy gyengék vagyunk.
Pedig nem. Aki belátja, hogy baj van és mer segítséget kérni, abban van erő. És ha hajlandó el is fogadni a segítséget, minden rendbe lesz újra. Hinni kell csupán benne, és kiállni, és bevallani hogy segítségre vágyunk. Csak a kiabálásunk elviszi a szél.
Engem is elragad a szél, ha nem vigyázok, illetve vigyázok, de attól még elfújhat ... Tégla a zsebekbe, és irány tovább ...
Elveszve, valahol mindig úton, út közbe, keresem az utat, keresem magam, a szavakat, amik elmaradtak tőlem mostanság. Lehet ennyi volt.
Nem köt le az írás. Más gondolatok járnak a fejembe. De van még napi feladat is.
Marad a magunkba dúdolás, a magunkba megbeszélni a dolgokat, és nem kibeszélni senkinek. Nem akarunk gödröt ásni és beletemetni a szavaink. Mert vannak még bennünk olyan szavak és mondatok, amik erőre várnak. És ki fognak jönni idővel. Barátkozunk a dolgokkal, és elfogadunk minden segítséget. Illetve ha tudnánk segítséget kérni, biztos találnánk is nem egy olyan embert akik segítene, már csak avval, hogy meghallgat.
De ezt általában csak akkor mondjuk ki, ha már nagyon is lent vagyunk, a magunk által okozott és létrehozott út, gödör vagy bármi más alján. Illetve már rohanunk lefelé. Valahova, ami nem a legjobb irány. Volt, amikor azt hittünk, minden rendbe lesz, az idő megoldja. Vagy így, vagy úgy. Vagy mi megyünk tönkre, és az is egyfajta részletmegoldás. Mert az egó vagy a bármi nem hagyja hogy belénk lássanak mások.
És ekkor jön csak a segítség kérés, mert amíg van kiút, meg akarjuk találni. De egyedül nem megy. Ezért nehéz ez, mert evvel eláruljuk, hogy gyengék vagyunk.
Pedig nem. Aki belátja, hogy baj van és mer segítséget kérni, abban van erő. És ha hajlandó el is fogadni a segítséget, minden rendbe lesz újra. Hinni kell csupán benne, és kiállni, és bevallani hogy segítségre vágyunk. Csak a kiabálásunk elviszi a szél.
Engem is elragad a szél, ha nem vigyázok, illetve vigyázok, de attól még elfújhat ... Tégla a zsebekbe, és irány tovább ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése