Saját versek újból ...

Altató

Sűrű csend üli meg az estét,

Alszanak a fák és a fecskék.

Bagolyhuhogás töri meg néha,

A Hold az égen ma is elég léha.

Lenéz pár percre álmosan ásítva,

Aludna Ő is, ki van ma fáradva.

Csend van odalent, akármerre is néz,

Alszik a medve és vele alszik a méz.

Így hát éberen őrzi a medve álmát,

Még az csodaszépet álmodik: málnát.

A fecskék Afrikáról, a fák meg nem tudni,

A Hold meg felettük alig győz ragyogni…

Sűrű csend üli meg az estét,

Aludjunk hát Mi is, mindenkinek

Jó éjt…

Elkésett szerelmi vallomás

Egyre inkább az az érzésem hogy az életem egy mondat,

amit nem tudok leírni vagy olykor kimondani.

Kimondani azokat a szavakat, hogy elmondjam érzéseim,

Hogy több vagy nekem mint egy barát, hallgass meg kicsit.

Vagy csak egy legbelső félelem az ami blokkol engem,

Hogy jó időben és helyen nem tudok mit mondani neked.

Pedig szeretnék szólni ékesen vagy hazugon szépeket,

Hogy meghalja a világ és te is, hogy létezek és érzek.

Tegnap még azt hiszem boldog voltam,

Kis apró dolgoknak is örülni tudtam.

Mára rájöttem, hogy túl messze vagy tőlem,

A távolság nagyobb dolog, mint valaha hittem.

Hát jó, Téged is elengedlek, menj és légy boldog,

Másért rajongok holnaptól, valahogy majd megoldom.

Köszönöm minden egyes leveleved és szavad, mit adtál,

Megköszönöm, és lelépek, mert ahhoz értek, csak szólj Rám.

De messziről tovább rajongok, ha szabad, csendben Érted,

De ha üldöz a magány, csak szólj Rám, ott leszek, ha kéred.

És másnak ki fogom mondani, összeszedem magam,

Kinevethet minden, de legyőzöm az ’önmagam’.

Tőllem ne félj

Fúj a szél, hajamba markol csöndesen,

Nem zavar a hangtalan világ zaja végre.

Kihalt minden, körbe-körbe fura neszek.

Sehol semmi, csak bárányfelhők az égen.

Szinte túl szép, hogy mindez igaz legyen.

Szelíd viharok, áttetsző látomások,

Olykor szűnni nem akaró félelem.

Feszülten figyelek, de kitartóan várok.

Talán lépek most vagy várom a végzetem..

Fúj a szél, hagyom hogy vigye a hangom,

Megáll majd valahol, talán meghallod.

Bár nem tudni hova, lehet a cél előtt meghal.

Figyeld hát a hangom, ha arra jár feléd,

Bármi is vesz körül, megvédelek én.

Szólj bátran, és a hangomtól ne félj ….

Régi múzsámnak …

Gyönyörű a szemed a hajad és miegymás,

De sajnos nem vagy több, csak egy látomás.

Tündöklő délibábként tűnsz fel mindig előttem,

Futok hogy elérjelek, Ó csak egyszer, de nem lehet.

Tündökölj csak, hazugon játszó képzeletem szülötte lettél

Már nem tudom  én se, hogy valóság vagy vagy  álomkép?

Más utakat szánt nekünk a „csodálatos végzet”.

Lehet egyszer elérlek, de most akkor is ezt érzem.

Felbukkanhatsz ezerszer nap mint nap bennem,

Nem üldözök több álomképet, másfele kell mennem.

A jó út merre van, nem tudom, ne kérdezd,

Lehet eltévedek az úton, de ilyen az élet ….

Mennem kell …

Most nekem is mennem kell, hagyom hogy vigyen a lábam,

Engedni, hogy történjenek maguktól a dolgok, hátha …

Nem hátranézni, előre csak, hogy mindent szépnek lássak,

Nem változtatni magamon, és nem ártani senkinek a világban.

Elmesélni egyszer majd, hogy az utam végén boldogságra találtam.

Magamban hiddve mindig, és soha nem engedve az elnyomásnak,           ennyi ami most

KELL ………