A bohóc halála

Újra itt, és habár a vers kicsit szomorúbb témát takar, őszintén megvalva jól vagyok. Bár még ingázok. Mint bárki más. Csak ebbe a bolondos szeles időbe, nehezebben lehet eljutni hintázni is akár. 

Marad az utazgatás, menni amerre a szél fúj, és haladni előre. Majd alakul a csend és alakul a zaj is. És majd összeáll ritmussá egy idő után, a ritmusból zene és megint ének. Azért járok kevesebbet erre mert keresem a hangot. Kezd a fejemben is halkulni olykor, és néha hiányzik. 

Majd érkezek újra, addig is üdv mindenkinek ... 

M. Laurens : A BOHÓC HALÁLA
A manézs sötét, megfojtja a csend.
Hol lehet, ki az arcokra mosolyt csent?
Halk kattanás, és a fénykör felvilágol        
apró fényszigetként a cirkuszvilágból.
A körbe botorkál középen valahol,
hófehér arccal a vén bohóc: meghajol.
Apró hegedűt vesz elő kabátját széttárva,
hangszerén az egyetlen húr olyan árva.

Ám a nyűtt vonó elárvult húrjához érve
friss gyermekkacajként száll fel az égbe.
Hangja libbenő pilleként szeszélyes,
kristályként tiszta, varázsosan fényes.
Egy vén bohóc, örök gyermeki lélek,
az Ő álma és élete ad lelket a zenének.
Szelíd őzek futnak a hegedű hangjában,
mosolytündérek a manézs homályában.
Vidám, csillogó arcok mosolyognak vissza,
és minden gyermek a bohóc szavát issza.

Arcáról könny csordul a festett mosolyra,
fájdalommal néz a kihalt, üres sorokra.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc és a feledés.
Nincs már habos torta, és utána kacagás,
se elefánt, porondmester, se semmi más.
Csak Ő, a hegedű és a fénykör a porondon.
Fájdalmak örömök emléke a bohóc sorson.
A húr aprót sikít, s az utolsó hang csorba ...

Egy festett orr hull a porondról a porba.