Újboli nekifutás és szárnycsapkodás ...

És most újra nekifutok. A csendes napok elrepültek. Illetve még hallgatok,csak az írás újra megtalált.
Változni akarok,változtatni is dolgokon, amíg erősnek érzem magam. Habár lehet megint utolsó szárnycsapásaim eggyikével próbálkozok,de legalább tudom, hogy repülni jó dolog. Illetve elfogadom,hogy a gravitáció nagy úr,de ... Próba szerencse.
Még mindig ez vagyok : egy arc a tömegből, aki ki akar tünni meg nem is.Küzdelmes napok a saját szellemem és az egóm,olykor a világ ellen.De a nehezebb harc önmagam egója által húzott falat lerombolni. Amikor a világ ellenünk van,pedig csak a jóra szomjazok.

Ha hallgatok, általában a szemeim

beszélnek.





Ezer éve amikor elkezdtem ezt az egészet,mármint hogy blog,és minden versem és írásom ide kiteszem, egyesek voltak, akik pár szóba magukra ismertek. Pár pillanatra. De mivel bántani, sőt megbántani soha senkit sem szeretnék, evvel kapcsolatba hoztam egy verset,ami talán ide illik. Illetve részelt belőle.

"Kár későn okosnak lenni, minden dologgal

szembe papírt ragadni és csak írni,

mert nem szabad sohasem sírni,

erősek vagyunk mint a sziklák a hegyen,

persze, de idővel a szikla elmorzsolódik,

akár a gátak, fittyet hányva a világra.

De ez a természet igaza,

ami egyszer fent, egyszer lent is lesz,

és nem csak gravitációs mesebeszéd …"

Ezért félek kicsit felszálni. De a karjaimat edzem. És magam is. És majd leszek megint

Hajnali fénybe ... Újra saját vers

Szép vidám napot mindenkinek.

Lassan de biztosan megint hozom a verseim,van pár új.

Gondolatok is vannak mellé.

Talán szerkesztek hozzá pár szót legközelebb,mert most ennyire futotta.És nekem is futnom kell tovább,de mint igértem leszek,azaz jövök még.

Hajnali fényben,

Kereslek téged,

Érzem, hogy reám vársz.

Alszik a város,

Nem vagyok álmos,

Hagyom, hogy rám találj.

Késik a reggel,

Ketyeg a vekker,

A zene égig ér.

Mindenki táncol,

Nem vagyok álmos,

Gyere most felém.

Hajnali fényben,

Áttetsző minden,

Megtéveszt a valóság.

Szemeim nyitva,

Látásom tompa,

Elnyom a fáradtság.

Már nem hallom a zenét,

A csend lassan utolér,

Vár rám egy más világ.

Az álmok tengerén

Csak Te meg Én,

Nincs már több viszlát. 

Végül is ... Maradok

- Mi veszi rá az embert, hogy önmagát gyűlölje?
- Talán a gyávaság. Vagy az örökös félelem, hogy rossz, és nem felel meg az elvárásoknak.

Paulo Coelho : Veronika meg akar halni

Végül is igen,az állandó mindenkinek megfeleni, nem vagyok elég jó, mert mások jobbak. Pláne ha ezt éreztetik is az emberrel, az tud benne nyomot hagyni. És vannak dolgok amiken nem tudunk,illetve nem is akarunk változtatni, a többi meg állítólag biológia. De az állandó marakodás önmagunkal, végül is túl sok jót nem szokott eredményezni. Vagy meghasonlunk, vagy elkezdünk felvenni eddig nem használt tulajdonságokat és rítusokat. De akkor meg már jó úton haladunk, hogy elveszítsük magunkat. Hol a határ? Ha az maradok aki vagyok, hova jutok. Végül is ha jobban belegondolok, nem érdekel. Illetve érdekel is, meg nem is, jó helyen vagyok, önmagam vagyok, néha ilyen, máskor olyan. Olykor bolondos, aztán búskomor, aztán meg ... De ez is mind én vagyok. Aki próbál megfeleni magának, a világnak, másoknak. Néha mindenkinek. És lehet Én csinállom rosszul. Csak eddig kevesen rúgtak hátsón.

Leginkább hirtelen felindulásból elkövetett tettekkel, gondolatokkal. Amit holnapra már megbánnék. És marad az alszok rá még egyet. Ki akartam lépni innen. Próbáltam, de nem ment. Maradok egy ideig még itt. És folytatom az utam "ebbe" a világba is. És kint is. Majd valamerre alakulok.

Ács nagy Éva : Még akkor is
Tök jó néha bolondnak lenni,
akkor azt hiszed nem fáj semmi.
Nem lát még beléd a külvilág,
nem látja azt, hogy mi fáj s bánt.
Ha vérzik is belül a szíved,
ne mutasd meg senkinek, minek.

Tök jó néha bolondnak lenni,
harmatos réten mezítláb menni.
Szállni a mezőn a pillangókkal,
dalolni korán a rigókkal.
Pórázon vezetni a cipőt,
akkor is ha mindenki más röhög.

Tök jó néha bolondnak lenni,
ha sírnál magadban énekelni.
Nézni a semmibe s nem érezni,
könnyekben úszva jót fürödni.
Esőben csatakosra ázva,
menni előre a nagyvilágba.

Tök jó néha bolondnak lenni,
belül sírni, kifelé nevetni.
Nyáron izzadni bundában,
boldog lenni álomországban.
Elhitetni hogy minden rendben,
akkor is ha zűr van a fejedben.

Egy másik kedvenc vers és valami

Itt a hüvösebb idő,vissza a gép elé.Illetve jó lenne még egy pár melegebb nap,lehetne még úszni meg strandolni.Lehet lesznek még melegebb napok,és akkor őjra arra irányitom magam ismét.

Ha már nyár akkor egy kis visszatekintés.Nagyon szép volt.Rengeteg pozitív élménnyel lettem gazdagabb,sikerült rengeteg új embert megismernem,úgyhogy minden tekintetben jó volt.Napi szinten úszás,igaz majdnem későn kezdtem,de minden karcsapással közelebb értem ahhoz,hogy jobban érezzem magam.És sikerült.

Mostmár csak vigyáznom kell arra,hogy megmaradjak így ahogy most vagyok.Mosolygósan.

Nem akarok hazudni avval kapcsolatba,mikor találtam ezt a verset,biztos sokan ismerik,számomra új volt akkor.Elhoztam ide,mert szép.Mert rengeteg igazság bújik meg a sorok között,amit érdemes megfogadni.Nem félni kimondani amit épp érzünk.Őszintén.

Őri István : Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,

S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.

Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,

Hogy milyen jó a hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,

És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.

Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,

Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy veszekedjünk,

S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.

Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk …

Talán titok?

Igen,megint csak én :) 
Ahogy rábukkantam erre a versre, szinte azonnal beleszerettem. Elég sok sorában fedeztem fel magam. De szerintem nem vagyok egyedül vele. Emberi nyleven leírva, tömören, mindenkinek. 
Mert valahogy ott van bennünk a félsz,hogy nem vagyunk elég jók. Tehetünk bármit. Ökölrázás, kiabálás és akkor is. Inkább halkan vallom be, hogy más ne hallja. Gyenge vagyok olykor. Gyakran. De a világ előtt erősen állok, teszem a dolgom. Nap mint nap. Mosolyogva. 
Na, gyerünk tovább.

Kamarás Klára - Titok...
Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.

Éjszaka...vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk sugva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk...és sérülékenyek...

Szomjasan,kánikulában ...

Sziasztok.

Még mindig nyár,igyekszem a vízközelbe lenni,sokat fürdeni,és ilyenkor elmaradnak a világmegváltó írások,gondolatok.De igyekszem jönni.Csak melegem van.Mint szerintem mindenki másnak.

Olykor bánatos balladák,olykor kicsatanó örörmök,most inkább az utolsó.Jól vagyok.

Fagyi,uszás,pihenés.És a nagy melegbe valamit inni kéne.Mert szomjas vagyok.

Kövári Gábor : Szomjad leszek
Leszek néked torkodban a tikkadás, 
mely édes álmodból hûen felébreszt 
amikor forró a nyári pirkadás,
leszek nektár,mely üdít,feléleszt.
Leszek néked torkodban a kiszáradás 
amikor hibátlan testedet edzed 
tettel,türelemmel.Elhamarkodás 
nélkül tetõzõ vágyaimat pedzed.
Leszek mámorulat a fejedben, 
melyet édeni mézes-vörös okoz, 
felszabadultság lesz a szép szívedben, 
bazsalygást,zsongást és kéjelgést fokoz.
Nélküled a halálba,szomjan veszek.
Engedj,s én örökre a szomjad leszek!

Nehéz a búcsú

Ismét itt. Minden jó. Legalább is szeretném hinni,és pozitívan is nézek a dolgok elé. 

Valahogy szerintem senki sem szeret elköszönni,egyeseknek nagyon nehezen megy.És Én is ebbe a csoportba tartozok.És annyira jó lenne egy estét megtoldani, egyszerre mindig csak 5 perccel. Újra és újra. Mert szép és jó, és őszinte csendek vesznek körül.

És akkor jön,az hogy ez az egész mégse annyira egyszerű,az élet sem mindig fenékig tejfel. És fel a fejjel, majd alakul minden, ahogy kell. Valahogy, valamerre. Idővel. Csak várni kell. Türelem az van. Csak ne kéne elköszönni mindig ...

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk 

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Nyári est

Még mindig nyár,még mindig kánikula,de viszont a mozgás meg kell.És mi marad megoldásnak?Séta késő este vagy kora hajnalban.Amikor már nincs meleg.Tömegek se vannak.Mindenki más alszik talán.És most erre van szükség.Menni az orrunk után.Valakivel.Mert beszélgetni is kell,kis titkokat felfedni,kérdezni amit úgy érezzük,még nem tudunk.És csendben hallgatni a választ.

Őszintén, minden érdekel.

És a Holdat nézni.Vagy csak a csillagos eget.Amikor messzire ellátni.

Éles Attila : teliholdkor szeretlek

teliholdkor szeretlek
mikor messzire ellátni

horizontnak támaszkodó fák
gömbölyűek mint puha párnák
megnyúlt árnyékunk két óriás
gólyalábas komédiás
egymást ölelve búzavirág ágyban
fekszünk fű simogat lágyan
selyempaplant ránk szél terít
tudjuk csillagok neveit
holdezüst borítja testünk
szeretünk harsányan nevetünk
piruló egű hűs hajnalon
holdunk lassan elandalog
veled búzavirág ágyban fekszem

napkeltekor is szeretlek
mikor messzire ellátni

Ui.:Készülnek a saját versek újból,nemsokára azok is itt lesznek,most egy kedves ismerősöm versét hoztam,mert ez illik ide.