Újra itt.
Valahogy időnként elér az a gondolat, hogy megírtam az utolsó versemet. Egyszer igaz is lesz. Hiszen ki tudja mit hoz a következő perc?
Olvastam valamit, hogy: "Egy év hosszú, egy perc röpke,mégis egy röpke percben egy egész élet törhet össze." valaki
És hogy törékenyek vagyunk. Pláne, ha egy kicsit magunk alatt is vagyunk, és nem látjuk pozitívan magunkat, vagy mindazt ami előttünk áll.
Pedig általában van kiút, van aki segít, csak el kell fogadni a segítő kezeket.
Addig pedig marad az írás, mint valami kiáltás a világ felé.
"Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne." Sören Kierkegaard
Megyek tovább edzeni a hangom. Ballra el
