Üdv.
Nem is tudom hol járnak a gondolataim mostanság, vagy Én hol vagyok elveszve, valahogy néha utolérnek rossz gondolatok, mint bárki mást, olyankor elbújok a világ elől, magamra húzom a paplant, hogy ne lássak és ne lássanak. Ne érjen el semmi.De mindig megtalál minden. A jó dolgok is, úgyhogy lassan kezdek rájönni hogy a bújócskázás nem megoldás. Megindulok, és majd lesz valahogy.
A másik amin sokat gondolkodok,a világom a szememmel.Nincs más szemem, csak másként gondolkozunk a világról, másként érintenek a világban történő dolgok. Próbálok senkit nem megbántani a szavaimmal, a "világnézetemmel". Mert sokkal könnyebb ha kiirja magából bárki a gondolataim, ezt tanácsolták rég. És ment is. Most meg sajnos elgurult a ceruzám, vagy csak egyszerűen nem akar fogni, mert minden szó amit leírok, eltűnik, mint a kámfor. Kapok a szavak után, de gyorsabbak nálam. Elszállnak. A végtelenbe és egyre tovább.
Marad a reménykedés, hogy visszajönnek, ha megértik, hogy hiányoznak nekem. Érzem, egy kis mosolyszünet talán jó ötletnek tűnik. És most egy időre nem erőltetem a visszajövetelt, és az
írást. Lehet az olvasást se. Különben is jön a Tavasz. Legalább is sokan mondják, és akkor lehet benne valami.
Most nincs vers, csak egy kis részlet egy eddig el nem hozott pár szó, és elköszönés, csak egy rövid időre vagy majd kiderül ...
Nem is tudom hol járnak a gondolataim mostanság, vagy Én hol vagyok elveszve, valahogy néha utolérnek rossz gondolatok, mint bárki mást, olyankor elbújok a világ elől, magamra húzom a paplant, hogy ne lássak és ne lássanak. Ne érjen el semmi.De mindig megtalál minden. A jó dolgok is, úgyhogy lassan kezdek rájönni hogy a bújócskázás nem megoldás. Megindulok, és majd lesz valahogy.
A másik amin sokat gondolkodok,a világom a szememmel.Nincs más szemem, csak másként gondolkozunk a világról, másként érintenek a világban történő dolgok. Próbálok senkit nem megbántani a szavaimmal, a "világnézetemmel". Mert sokkal könnyebb ha kiirja magából bárki a gondolataim, ezt tanácsolták rég. És ment is. Most meg sajnos elgurult a ceruzám, vagy csak egyszerűen nem akar fogni, mert minden szó amit leírok, eltűnik, mint a kámfor. Kapok a szavak után, de gyorsabbak nálam. Elszállnak. A végtelenbe és egyre tovább.
Marad a reménykedés, hogy visszajönnek, ha megértik, hogy hiányoznak nekem. Érzem, egy kis mosolyszünet talán jó ötletnek tűnik. És most egy időre nem erőltetem a visszajövetelt, és az
írást. Lehet az olvasást se. Különben is jön a Tavasz. Legalább is sokan mondják, és akkor lehet benne valami.
Most nincs vers, csak egy kis részlet egy eddig el nem hozott pár szó, és elköszönés, csak egy rövid időre vagy majd kiderül ...
